Több évvel ezelőtt nagyon alacsony fizetésért tudtam csak elhelyezkedni a szakmámban. Mivel a családomból több idős személy is rászorult az anyagi támogatásomra, lelkiismeretemtől vezérelve elválltam másodállásban egy kisebb cégnél adminisztrációs feladatokat távmunkában, amivel tudtam még egy kis pénzt keresni. Jó volt, hogy sok új dologba beletanulhattam, fejlődtem, több nagy tudású emberrel is megismerkedhettem. Így visszagiondolva kissé idealizáltam őket, hogy milyen magas végzettségekkel rendelkeznek, úgy véltem, tudásuk alapján milyen nagyszerű emberek lehetnek. Ahogy telt az idő, egyre több feladatot kaptam, az alacsonyabbtól a magasabb szintűig, volt olyan is, hogy mások munkáját is át kellett vállalnom. Mindeközben a fizetésem nem emelkedett, sőt volt, hogy anyagi problémákra hivatkozva csökkent is egy hosszabb időszakra. Nem panaszkodom, mert így is volt miből támogatni a családot. A feladatok növekedése azzal is együtt járt, hogy egyre több mindent intéztem, sokszor kerestek telefonon is. Lassan nem volt már magánéletem, hiszen a hétvégek is a munkáról szóltak, este 9-kor is csörgött a telefonom. Még a közeli hozzátartozóim temetésén vagy a nászutam alatt is kértek „sürgős” információkat telefonon, vagy emailben.

Voltak olyan időszakok, amikor egy nagyobb munkát szinte egyedül több napon át kevés alvással végeztem. Mindig próbáltam helytállni a legjobb tudásom alapján. Sajnos egy idő után – ami több évet ölelt fel -, rájöttem, hogy nem sokat jelentek emberként. Akit barátnak hittem, nem volt az, és munkaerőként sem bescültek meg. Csak egy pótolható alkatrész voltam a „gépezetben”. Kevés elismerést, vagy köszönetet kaptam az erőfeszítéseimért, s egy belső viszály miatt megalázó helyzetek is létrejöttek, amibe én is belekerültem.

Ekkor döntöttem el, hogy nekem tovább kell lépnem, el kell hagynom ezt a munkahelyet. Addigra szerencsére a főállásomban is emelkedett a fizetésem, így anyagilag is rendeződtem. A sors fintora, hogy pont mikor ezt az állapotot elértem, felmentek a mennybe azok a családtagok, akikért mindezt hosszú éveken át tettem. Így tehát a munka terhei könnyebbek lettek, de jöttek helyettük újabb nehézségek: szeretteim elengedése. Sajnos a sokévnyi stressz nyomot hagyott a szervezetemen. Azt hiszem, hogy már nem leszek testileg teljesen egészséges, hiszen a hátralévő életemben gyógyszereket kell szednem. Okolom is legbelül ezért magam. Talán ha időben szakemberhez fordultam volna…

Mit tanultam a nehézségekből?

Tanúságként megfogalmazódott bennem, hogy egyetlen munkahely sem ér annyit, hogy az egészségem rámenjen. Hiába élvezem, amit csinálok, a munkában is meg kell tartanom egy bizonyos távolságot! Fontos tisztázni, hogy meddig tart a munka, s hol kezdődik a magánélet. Akármilyen tiszteletre méltó emberek a munkatársaim, tartozom magamnak annyival, hogy meghúzom a határokat. Szabadság alatt nem veszem fel a telefont, és a félreértések elkerülése végett ezt előre le is tisztázom. Fájdalmas tapasztalat volt, de magtanultam a leckét! Nem félek már nemet mondani a felkérésekre, hatékonyan kiállni az érdekeim mellett. Továbbá rájöttem, hogy ha a fejünk felett összecsapnak a hullámok, érdemes időt és pénzt rászánni, hogy segítséget kérjünk szakembertől, s ezáltal tovább maradhassunk egészségesek.