Kislánykoromban a barátnőmmel sokszor néztük a nálunk pár évvel idősebb fiatalokat, akik már bátran cigiztek jártunkban keltünkben. Időnként elképzeltük, hogy majd ha mi is ’nagyok’ leszünk, akkor például beülünk egy kávézóba, finom habos kávé mellett beszélgetünk és cigizünk, mint a felnőttek. Mindez a 90-as évek elején volt és akkoriban még ez az elképzelés elég valóságos volt és ’menőnek’ tűnt… A szüleink nem dohányoztak, de azért voltak a környezetünkben dohányos emberek.
Később aztán persze ki próbáltuk mi is, hiszen a kíváncsiság hajtott minket.
Elbújva a kertünkben, a nagymamám kedvenc, nyári almafája tövében szívtuk el az első szál ciginket. Nem jött be! Később aztán, már 18 éves korom körül, eljárhattunk bulizni és ott előfordult, hogy egyszer-egyszer rágyújtottunk és néha talán azon kívül is… Komolyabban az akkori munkahelyemen szoktam rá, ahol mindenki dohányzott. Mindig kínálgattak, de nem fogadtam el, mindig viccesen mondták, hogy majd betörök én is, pláne, ha egyszer jól felidegesítenek… Így is lett, miután az egyik ötletemet az egyik magasabb pozíciójú kollega ellopta, és később a sajátjaként mutatta be. Annyira dühös voltam, hogy kértem egy szál cigit… Innentől kezdve megtört az ellenállás, többször előfordult, hogy kértem, vagy ha megkínáltak, akkor elfogadtam egy-egy szálat. Végül már kellemetlen volt, hogy mindig én kapok ezért megvettem az első doboz cigimet, hogy visszakínálhassam a többieket én is, idővel aztán rendszeresen tettem vásárláskor a kosárba a cigarettát is. A következő munkahelyemen, elég sok időt töltöttem el, ráadásul rengeteget éjszakáztam. A csapat nagy része dohányzott, ez egy fajta kiszabadulás is volt a sokszor pörgős munkaórák közepette. Egy cseppnyi lélegzetvétel és persze stressz oldó is… Emlékszem, pláne éjszakánként, jó volt kiszabadulni, még ha csak pár percre is, és gyorsan elszívni egy szál cigit. A másik része, amikor nyugi volt, és az egész csapat lazíthatott kicsit, olyankor hosszabb időre is kint találtuk magunkat, melynek során beszélgetéssel, nevetgéléssel, és persze sok-sok cigizéssel telt az idő… Sok éven át ment ez így, végül beteg lettem. Ennek több oka is volt, testileg és lelkileg is megviselt a hosszú évekig tartó éjszakázás, egyébként is voltak lelki gondjaim, a munkahelyemen kiégtem, menekültem volna, de úgy éreztem nincs választásom, dolgozni kell, de nincs más ahová mehetnék, nincs kiút, ott ahol vagyok, ott pedig már nem bírom tovább… Tüdőgyulladásom lett komplikációkkal, kórházba kerültem és közel nyolc hónapig tartott mire felgyógyultam. Nos, itt pillanatok alatt leszoktam a dohányzásról. Sajnos miután visszatértem dolgozni ugyanaz a környezet várt, ugyanaz a munkahely, ugyanazok a problémák így hamar vissza csúsztam… Igaz akkor már csak úgymond ’koca bagósként’ emlegettem magam, mert legfőképpen csak a munkahelyemen dohányoztam. Újra beteg lettem, újra leszoktam. Viszont miután felgyógyultam, a munkahely maradt, igaz kicsit más közeg, de nem volt jobb, a stressz és a problémák maradtak, így a dohányzás menekülés jelentett, még ha csak percekre is. Munkahelyen kívül attól függött, hogy dohányzom-e, hogy van a környezetembe olyan ember, aki szintén rágyújt, vagy nincs. Ha nem volt, akkor én is el voltam cigaretta nélkül, ha volt, akkor én is rágyújtottam.
A problémáim egyik fő forrása a munkahelyemhez kötődött, de végül más irányt vett az életem.
Akkor már boldog párkapcsolatban voltam, ez egy pozitívum volt az életemben, de a párom is dohányzott. Ő szintén az a típus volt, mint én, hogy abbahagyta bizonyos időre majd újra visszatért a cigarettázáshoz. Az esküvő után szerettünk volna kisbabát, így értelemszerűen szerettük volna letenni a cigarettát is, ugyanakkor az én egészségügyi helyzetem miatt fokozott volt a stressz az életünkben, ezért aztán bármennyire is próbálkoztunk nagyon sokáig nem sikerült végleg abbahagynunk. Pedig sem az egészségünk, sem az anyagi kereteink nem viselték jól ezt az állapotot.

Mi segített kitartanom a döntésem mellett?


A pszichológia mindig is érdekelt, és úgy hozta a sors, hogy időközben lehetőségem nyílt terápiára járni, és önismereti munkába kezdeni.
Aki járt már terápiára és tapasztalta, hogy miként is zajlik az egész, az tudja, hogy a változás sokszor észrevétlenül kúszik be az életünkbe… Persze ez valójában egy nagyon is tudatos és kemény munka eredménye!
Ez történt velem is, úgy kaptam meg a segítséget, hogy én magam találtam rá önmagamban az erőre. Ez persze összetettebb, több mindenről szól, de most csak a dohányzással kapcsolatos részt emelném ki. Egyébként, magáról a leszokásról nem is beszélgettünk, a dohányzás egy érintőleges téma volt csupán… Viszont, ahogy az életem és az elmúlt időszakok eseményeit átbeszéltük, olyan új látásmódot kaptam, ami segített megerősödni, segített önmagamban felfedezni a képességeimet, és rátalálni azokra a megküzdési módokra, amik azóta is segítik az életem. Persze ettől még nem lesz könnyű, de mégis, egyszer csak megerősödött az elhatározás, hogy most már aztán végleg szeretném letenni a cigarettát! A férjem ebben maximálisan partner volt, úgy gondoltuk együtt könnyebb lesz. Emlékszem, egy novemberi, péntek este volt, a hónap elején. Az utolsó szál ciginket szívtuk el…
Másnap, amikor vásárolni mentünk, a bolt parkolójában már vitáztunk a kocsiban, olyan feszültek voltunk… Arra gondoltunk, hogy mégis venni kellene egy dobozzal…, de nem tettük…, és aztán már többé egyáltalán nem…
Nagyon nehezen mentek az első napok, de minden nap végén sikerélményt adott az a tény, hogy egy újabb napot kibírtunk! A férjemnek azért volt nehéz, mert a munkahelyén állandó volt a kísértés, és ráadásul állandó volt a stressz is… Nekem azért, mert sokat voltam egyedül, és olyan kilátástalan volt minden…
Egészségügyi problémák közepette, munka nélkül, anyagi nehézségekkel küzdve, gyászolva nem egy elvesztett magzatot…, (és itt még hosszan írhatnám a felsorolást)… Végül megerősödve, a játszmát megnyerve jöttem ki a dohányzás elleni küzdelmemből! Ennek már több mint 5 éve, és tudom, hogy ezúttal, ez egy végleges szakítás volt a cigarettával!
Eleinte kerültem a dohányzókat, mert zavart, ingerelt, akárcsak az, ha például egy filmben volt dohányzós jelenet, de idővel elmúlt, már fel sem tűnik, és néha elgondolkodom, hogy milyen távoli az, hogy én valaha is dohányoztam…
A férjemmel támogattuk egymást, de nekem áldásos plusz segítség volt egy remek terapeuta, és az önismereti munka…
Sokan, sokféleképpen gondolkodnak a dohányzásról. Van, aki szerint akaraterő hiánya, van, aki szerint motiváció hiánya… Van, aki egyszerűen azt állítja, hogy szeret dohányozni, vagy szüksége van rá, mert egy feszültség levezetés a számára.
Én úgy gondolom, hogy valójában egy függőség, amivel kitölthető a mozdulathiány, amivel levezethető valamennyire a feszültség, de egy pótcselekvés is, amivel elfedjük az igazi okot, problémát, ezáltal tolva magunk előtt és halmozva a bajt…
Egy viszont biztos, nem megoldás!!!
Számomra nem a motiváció hiányából fakadt, és ma már úgy gondolom, hogy nem is akaraterő hiányából! A betegség vagy a vágyott gyermek, mindegyik nagy motiváció, ami az akaraterőt is megalapozza! Sajnos mégsem tartott ki hosszú távon…
Felgyógyulva, visszatérve a régi munkakörnyezetbe, visszatért a régi gyengeség is, akárcsak egy elvesztett magzat után, lelkileg megtörten újra szükségét éreztem a cigizés által nyújtott, hamis nyugalomnak… Pedig valójában az önmagamba vetett hit hiányzott, az önbizalom, és azok a megküzdési képességek, amelyek segítenek szembenézni a problémákkal, és segítenek kitartani a nehézségek közepette is, amelyek támogatják az egyéni motivációt és az akaraterőt is!
Egyetlen oka mégis van, amiért mégsem bánom, hogy valaha dohányoztam. Mégpedig az, hogy bár megtapasztaltam a gyengeséget is, de többek között, ennek a segítségével tapasztaltam meg végül az erőt is! Azt az erőt, ami segített, abban, hogy végleg letegyem, mindannak dacára, hogy a problémáim nem szűntek meg! Azt az erőt, ami azóta is minden nehézségemen átsegít és a megfelelő, hatékony megoldásokban támogat, most már egy dohányzásmentes életben!